Lassan száz éve annak, hogy a Peugeot elkészítette első sorozatgyártású típusát. A tömegtermelés jóvoltából soha nem látott növekedésnek indult a márka, ám az új idők beköszöntével véget ért egy másik, nem kevésbé dicsőséges korszak, amelyben a világ legvagyonosabb ügyfelei álltak sorban a Peugeot gyártmányaiért.
1918 novemberében elhallgattak a fegyverek Európában. Véget ért a négy éven át tartó rémálom, és a kontinens megkettőzött igyekezettel próbálta kárpótolni magát az elszenvedett borzalmakért. Az autógyártók a hadiipar kiszolgálása után végre ismét azzal foglalkozhattak, amihez igazán értettek, és mohón vetették bele magukat a termelésbe.
A Peugeot kihasználta az alkalmat, és megtisztította modellkínálatát. Hogy minél gyorsabban kiszolgálhassa a civil igényeket, folytatta háború előtti slágertermékének, a Type 153-asnak a gyártását, valamint rohamléptekben kifejlesztett egy kisautót: a Type 159-est, amely nem bővelkedett úttörő megoldásokban, viszont a rendelkezésre álló alkatrészekből könnyen és gyorsan összeszerelhető volt.
Az eleve átmeneti megoldásnak szánt modellt mindössze egy év után leváltotta a nála jóval modernebb 163-as: a tágas, gyors és elegáns autó korábban elképzelhetetlen mennyiségben talált gazdára, így nem csupán a márka talpra állásában játszott főszerepet, de a francia automobilizmus megerősítésében is.
A vállalat igazgatótanácsában talán már ekkor sokan látták, hogy ez a helyes irány a márka számára. A történelem őket igazolta, az elkövetkező száz évben formai és műszaki szempontból egyaránt előremutató, ugyanakkor megfizethető modellekkel szerzett magának hírnevet és stabil rajongótábort a Peugeot.
A húszas években azonban még élénken éltek a köz és a vezetőség tudatában a háború előtt gyártott luxusmodellek emlékei. A Peugeot Type 105 korának egyik legkiválóbb automobilja volt: 1908 és 1910 között nem egészen két tucat darabot készítettek belőle, mindet egyedi karosszériával. Ez volt az első Peugeot, amelyet a márka saját fejlesztésű, soros hathengeres motorjával szereltek. A 11 literes, 60 lóerős erőforrás az akkor kapható egyik legerősebb autóvá tette a Type 105-öst; a 100 km/órát meghaladó végsebességnek a puszta gondolatára szédülni kezdtek a vevők, és elsápadtak a versenytársak.
Minden szempontból kisebb volt az 1911-ben bevezetett Type 135, ám az elegáns vonalú autót ötliteres motorja is dinamikusan mozgatta, Type 135A jelű variánsát pedig prémium anyagok felhasználásával, valamint igényesebb futómű beépítésével tették az arisztokrácia számára is kívánatos modellé.
Amikor tehát a Peugeot 1920-ban bemutatta a Type 156-ost, a márka hívei a Type 135 kvalitásait remélték viszontlátni – az újonc azonban sokkal többet kínált annál.
Tekintélyes méreteinél is fontosabb volt, hogy visszatért a gyártásba a soros hathengeres motor, ám jelentősen továbbfejlesztett kivitelben: a „mindössze” hatliteres erőforrás innovatív hüvelyszelepes kialakításának köszönhetően rendkívül tartós, finom járású és takarékos volt, nem utolsósorban pedig 90 km/óra végsebességhez segítette hozzá a Type 135-ösnél 30 centiméterrel nagyobb autót.
Kifinomultsága, dinamizmusa és helykínálata ideális reprezentációs limuzinná tette, így bár a fejlesztési költségek fényében fájdalmasan kis darabszámban – mindössze 180 példányban – talált gazdára, a vásárlók egyike Alexandre Millerand francia államelnök volt.
Megkésett utódja, az 1928-tól mindössze két éven át gyártott Type 184 hiába volt fenomenális konstrukció – 3,8 literes, soros hathengeres motorja 80 lóerőt adott, az impozáns jármű hosszát 5,2 méterre növelték –, a fizetőképes kereslet gyors hanyatlása megpecsételte a sorsát – egyben igazolta, hogy a Peugeot jól döntött, amikor a gazdaságosan gyártható, kedvező áron értékesíthető automobilok fejlesztése és gyártása mellett kötelezte el magát.
A kor legizgalmasabb Peugeot-ja mindazonáltal az a típus volt, amely ennek a két végletnek a felezőjén helyezkedett el, arany középutat alkotva a fényűzés és a gazdaságosság, a racionalitás és a vezetés élménye között. Pontosan száz évvel ezelőtt mutatkozott be a Type 174, amely fele akkora motorja ellenére dinamikusabb volt a Type 156-osnál, és amelyről érdemtelenül kevés információ maradt az utókorra.
Annyi bizonyos, hogy a kifejezetten kompakt, 446 centiméteres autó (bár az csupán irányadó érték, hiszen a vevők jelentős része járóképes alvázként rendelte meg a modellt, hogy maga építtessen rá karosszériát) kifejezetten sportos menettulajdonságokkal bírt, annak ellenére, hogy motorja hat- helyett mindössze négyhengeres volt. A modern technológiáknak köszönhetően azonban a 3,8 literes erőforrás így is 85 lóerőt adott le, ami a négyfokozatú kézi sebességváltóval társítva nem csak a közúti közlekedésben tette sikeressé, hanem a motorsportban is. Amikor a Peugeot 1926-ban először vett részt hivatalos, gyári csapattal a Le Mans-i 24 órás versenyen, a Type 174 két példányát nevezték – igaz, 110 lóerőre növelt teljesítménnyel.
Az ütőképes konstrukcióhoz olyan legendás neveket társított a Peugeot, mint André Boillot, Louis Rigal, Louis Wagner vagy Christian Dauvergne. A futómű, a motor és persze a pilóták mind a végletekig megbízhatónak bizonyultak. Félidőben az abszolút élmezőnyben haladt mindkét autó, amikor gyors egymásutánban mindkettőt diszkvalifikálták – Boillot-ékat egy törött szélvédő miatt, míg Wagnerék az elektromos önindító meghibásodása miatt nem tudták szabályosan újraindítani a motort egy kiállást követően.
Noha a Type 174 Le Mans-i bemutatkozása nem hozott diadalt, maga a részvétel ténye is nagyban hozzájárult a típus népszerűségéhez. A rövidebb tengelytávú sportverzióból bő kétszáz darabot adtak el, a tágasabb limuzinból négyszer ennyi fogyott a gyártás öt éve alatt. 1928-ban a típus közvetlen utód nélkül távozott a kínálatból.
Egy évvel később a Peugeot elkötelezte magát a nagyüzemi szériagyártás mellett, és ez áthelyezte a hangsúlyokat a márkán belül. Az 1934-ben bemutatott Peugeot 601 zseniális konstrukciójának fényét az érdemtelenül alulméretezett motor halványította, amikor pedig a márka 40 évvel később bemutatta következő felső kategóriás típusát, a Peugeot 604-est, a piacnak már egészen más fogalmai voltak a prémium autókról.
Ma már tudjuk, hogy a Type 174 volt a Peugeot utóbbi száz évének utolsó, fenntartások nélkül sikeres, klasszikus luxusmodellje, így rövid, ám annál ragyogóbb hagyaték utolsó letéteményese.